Nepál és Himalája

A hét közepén elkezdődött a Magyar földrajzi társaság tavaszi előadás sorozata, amelyet Sulek János beszámolója nyitotta, Nepálról, és a hegyeiről. Annyira mély benyomást tett rám az előadás, és a téma is, hogy legszívesebben pakoltam volna a hátizsákom és mentem volna hegyet mászni Nepálba. Az előadó személye nálam mindig már fél siker, és ebben az esetben egy nagyon jól felkészült embert ismerhettünk meg, és érződött rajta a hegyek és Nepál szeretete.

Nepál is részben az otthona a Himalájának, a Föld legmagasabb hegyvonulatának, és itt találjuk meg a legmagasabb tengerszint feletti magasságú hegyet, a Mount Everestet. Ezen kívül a 14 nyolcezres hegyből, 8 darab szintén Nepálban van. A Himalája folyamatosan mozog, évente körülbelül 20-27mm nő, a folyamatos tektonikus mozgások miatt. A lemezek tolakodásának is köszönhetjük ezt a lélegzetelállító hegyvonulatot, hasonlóan keletkeztek a dél-amerikai Andok hegyvonulata, vagy északon a Sziklás-hegység. Azzal a különbséggel, hogy ott a lemezek inkább egymás alá mozdulnak, míg Ázsiában csúcsosodnak.

Nepál területén 5 éghajlati öv található, kezdve a leginkább az indiai trópusi éghajlatra hasonlítóval, majd a mérsékelt övvel, azt követve a hűvös mérsékelt övvel, ahol több mint 3000 méteren még simán megterem az alma. Ezt követi az alpesi övezet, ahol már a növényzet eltűnik, és végül az örök hó birodalma zárja a sort. Az ország, vegyes nemzetiségek tárháza, érdekességként megtudtam, hogy a serpák valójában egy népcsoport megnevezése. Ahogy a különböző népcsoportok, úgy a legkülönbözőbb vallások is elterjedtek Nepálban, és békességben megélnek egymás mellet. Természetesen a leggyakoribb a hindi és a buddhizmus, de megtalálható az iszlám vagy a kereszténység is.

Az előadáson megismerkedhettünk a legismertebb, legszebb, legjobb trekking útvonalakkal, amelyek többsége 5000-6000 méter tengerszint feletti magasság kemény átküzdését jelenti. Ezek a túrák, egyéntől függően, néhány naptól, akár hetek hosszúságáig is tarthatnak. Meg lehet őket csinálni egyedül, vagy segítséggel (bérelni valakit, aki cipeli a csomagot). Az útvonalak kis településeken haladnak keresztül, amely mindegyikében szállásra találhat az elfáradt turista. A helyiek vendégszeretete pedig kiemelkedő. Vannak természetesen könnyű útvonalak, és vadregényes nehéz útvonalak, amikre nagyon kevés engedélyt bocsátanak ki a helyi hatóságok. Vannak híres útvonalak, amelyekről a legszebb kilátásban részesülhetünk az Evrestről, vagy az Annapurnáról. Ezen kívül vannak a szent hegyek, melyekre engedélyt nem adnak ki, szentként tisztelik, és tilos a megmászásuk. Egyik ilyen, a halfarkat megformáló Machapuchare.

Ezekhez a túraútvonalakhoz, természetesen el is kell jutni, az ország belföldi kis járatokat üzemeltet a magas hegyi településekre. Ezek a kicsi repülőterek is felkerülhetnek az érdekességek listájára, ahogy a világ legveszélyesebbjei közé is simán beférnek. Természetesen, belföldi, kis gépek használják ezeket a kifutópályákat, amik már majdnem 4000 m fölötti t.f. magasságban vannak. Leszállni és felszállni, csak a kora reggeli órákban engedélyezett, mert amikor a nap megsüti a hegy ormokat, már nagyon veszélyes. Rendszeresen kell széllökésekkel, és viharfelhőkkel számolni, így az a 20 perces repülőút, ami például Pokhara és Jomsom között zajlik, lehetséges, hogy egyik helyen gyönyörű időben indul a gép, míg a másikon már nem tud leszállni.

Visszatérve a helyi lakosokra, szinte hihetetlen az a súly mennyiség, amit ők játszi könnyedséggel cipelnek fel-le ezeken az óriási hegyeken. Általában olyan 130 kg súlyokkal „szaladgálnak”, nők és férfiak egyaránt. Egy, a fejükön áthelyezett pánttal tartják csak a csomagot, így a teljes terhet nem a hátukon, de a fejükön cipelik. A helyi pihenőhelyek is úgy vannak kialakítva, hogy ekkora súllyal is lehetséges legyen a leülés és a felállás. Az öszvérek már szinte fejből ismerik az utat, szabadjára engedik őket, súlyokkal a hátukon, és mennek egymagukban, emberi kísérő nélkül, a hegyi utakon, és a takarmány (vagy amit épp szállítanak – gyakran csirkéket), mindig célba ér.

Az előadás tökéletes volt, a téma teljesen feldobott, utána napokig a hatása alatt voltam olyannyira, hogy újranéztem az Everest c. filmet. Már csak egy ilyen hegyi túrára kéne beiratkoznom. Ezt a videót, a Nepálról való elmélyedéseim alatt találtam, számomra nagyon érdekes volt, mindenkinek ajánlom! Sok mindent elmond...

Felfedezők napja 2015

Ha május, akkor Felfedezők napja, ez most sem volt másképp, tegnap egész napos programmal érkeztek a szervezők a Millenárisra.

Sajnos, ez a program már nem az lesz, amire én járni fogok, az előadások színvonala is esik, és rendezvény már inkább óvodává alakult, mintha a program célközönsége a 10 év alatti gyerek lenne, arról nem is beszélve, hogy a kinézete is szinte identikus a tavalyival. Semmi újjal nem rukkoltak elő. Egyedüli pozitív dolog az akciós Földgömb előfizetés, ami idén már nem volt annyira olcsó, mint tavaly, de még így is megérte.  

A nap témája a vulkánok voltak, amit már hetekkel ezelőtt meghirdettek, és teljesen véletlenül közben ki is tört a chilei Calbuco vulkán (nem hiszem hogy közük lett volna hozzá J). Ennek vagy nem ennek fényében a nap díszvendége a chilei nagykövetség egyik konzulja volt, aki felvonult a színpadra, mint valami „Fernando Carlos José”, mintha most lépett volna ki valamelyik mexikói szappanoperából. Miután bemutatkozott és megköszönte a magyaroknak, hogy foglalkoznak kutatásokkal Chilében, annyit mondott, hogy szívesen válaszol a kérdésekre. És mivel, mint már említettem, a kérdezők átlagéletkora sem haladta meg a 8 évet, ezért a kérdéseket sem ismételném el, mert olyan szinten is maradtak. Nem is értem a szervezők miért nem készültek kicsit jobban, mindössze 10 percet kellett volna kitölteniük, azt nem hiszem, hogy olyan sok lenne.

Aztán jött dr. Nagy Balázs előadása, ami jó volt, ő jó előadó, de nekem azért már ez is ismétlés volt. Az Ojos del Salado-n végzett méréseikről, 2-3 éve napi szinten számoltak be, és előadásokat is tartottak róla miután visszatértek. Megint jön a kérdésem: nem tudnak valami újjal, jobbal felkészülni? Ez a téma is nagyon érdekes volt (főleg akik még nem hallottak róla), de nekem ez már kevés volt. Nem ütötte meg a színvonalamat.

Húú, hát megint nagyon negatívra sikeredett a beszámoló, de tényleg így éreztem, és tényleg csalódva távoztam. Meggondolom, hogy jövőre, csak ennyiért kimegyek-e a Millenárisra. 

Költőnk és Korea, avagy Karafiáth Orsolya élménybeszámolója Észak-Koreáról

Kedd este Karafiáth Orsolya élménybeszámolót tartott az Észak-Kóreai élményiből, tavaly májusról. Megpróbálom összefoglalni az érdekességeket, amik vagy újbóli megemlítést érdemelnek, vagy számomra is új információk voltak. 

Kezdeném azokkal az információkkal, amik valóban egy turistához jutnak el, élmények inkább, nem tények, és szabályok, ahogyan ezt a Koreai Népköztársaság engedélyezi. Air Koryo járatával érkezett az országba, amint mint később megtudta lehet nem volt a legjobb döntés, mivel nem lehet tudni hol szerzik a gépeiket vagy a kiképzést a pilótáik. Második lehetőség vonat lett volna Pekingből, de az 22 órát utazik. Új szabályok szerint, mobiltelefont már be lehet vinni az országba, de a SIM-kártyát már a repülőtéren elkobozzák. Fényképezni csak azt szabad, amit a kísérők megengednek, de távozás előtt azért a fényképezőgép memóriakártyáját is ellenőrzik. Állítólag ezeken a programokon való részvétel hatalmas önfegyelmet kíván, mert nem szabad nevetni a nagyvezér képe előtt, vagy ha egy katona van a közelben. Ami – annak, aki kicsit is ismeri ÉK-t – annyit jelent, hogy sosem, mert minden sarkon vagy egy kép, vagy egy szobor vagy egy katona virít. Újságot sem szabad kidobni, ez két dolognak is betudható. Egyik, hogy nagyon kevés a papír, a másik, hogy minden újság címlapján a vezér mosolyog, tiszteletlenség lenne kidobni, vagy összegyűrni (mondjuk felmerül a kérdés, hogy akkor mit csinálnak vele?). Az emberek nem is nagyon tudnak hol információkhoz jutni, max, az ilyen kiállított újság bulletinekről közhelyeken. A fővárosban, ahol működő metró van (állítólag), a turistáknak mindössze 2 megállóba szabad lemenniük, azt is csak meghatározott időben. A képekből ítélve nagy fényűzésű megállók ezek, óriási csillárokkal. Egyébként a legmélyebb metró pont Észak-Koreában található 120 méter mélyen. Állítólag a megengedett időpontban tényleg jöttek szerelvények, emberek pedig valóban fel-le szálltak… (itt felmerül megint a kérdés, hogy ez mennyire valós… amikor köztudott, hogy minden amit az ország a turistáknak mutat egy mese, egy szerep…).  A kedvencem a fodrászat és hajviselet szekció volt J. A nőknek 18 féle frizura áll a rendelkezésükre, a férfiaknak 10 féle verzió. Ezek közül választhatnak, és mást nem viselhetnek. 

Szintén információ, amit csak a belépő turisták tudhatnak meg, az az élelmezésükről való adat. Míg ők kaptak azért meleg ételt és kvázi rendes eledelt, már a kísérőik, csak a kiszabott fejadag hideg tésztájukat ehették (nem is volt szabad megkóstolni). Viszont például az ásványvizes palackok, vagy bármi más kínai importáru, hónapokkal lejárt szavatosságúak voltak (mondjuk legalább nem titkolják). Amikor 1-2 nap után rájöttek a kísérők, hogy túl sokat beszélnek magyarul, másnapra kaptak egy magyarul beszélő kísérőt is… Telefonálni nagyon komplikáltan lehetett, csak a fővárosból, útlevél leadás, a hívott személy kiléte. És érdekesmód másnap megkérdezték tőle, mi nem tetszik Észak-Koreában. Tehát a lehallgatás is bizonyítva van. A fővárosban állítólag 3 szálloda van, de a harmadikat még senki sem látta. Vidéken azért előjött a rizspapír a falak helyén, vagy ablak gyanánt verzió is. A tengerpartot nem lehet megközelíteni, duplaszögesdrót áll az útba. Amikor megemlítették/megkérdezték, hogy miért ilyen szomorúak, egyarcőak az emberek, hogy nem örülnek soha? A kísérők azt válaszolták, dehogynem, lesz itt mulatság. És láss csodát, másnap belebotlottak egy csoport munkásba, akik épp táncolgattak, örültek és énekelgettek… Képeket látva megjátszva, szegények.

Juuj, hát annyi mindent írnék, de tényleg ÉK napestig lehetne beszélni. Nem fogom most leírni az életkörülményeiket meg a nagy éhínséget. Mindenkinek ajánlom Barbara Demick könyvét, akit érdekel…  Karafiáth Orsolya vicces volt az előadás közben, főleg azért mert már régen járt ott, és még így is a dolgok felét elfelejtette. Például a kedvencem: „Erről nagyon sokat lehetne beszélni, de nem tudok, mert már elfelejtettem”. Nagyon laza J. Mondjuk igen talán látszott rajta, hogy a legtöbb infó számára a látogatásból van, ő nem olvashatta agyon magát ÉK-ról előtte, vagy extra könyveket (persze nem útikalauzokra gondolok). Néha úgy kiegészítettem volna J. Például amikor szörnyülködve mesélte, hogy nekik 6 napból áll a munkahét, a 7. Napon pedig ki kell menniük önkéntes munkát végezni, például gyomlálni. Na itt jegyezném meg, hogy nemhogy gyomlálni, de füvet kell nyírniuk. Ami nem is lenne olyan nagy gond, ha szegényeknek nem egyszerű ollóval kellene ezt megoldaniuk… Kábé szálanként. Na, de tényleg csak ennyit fűznék hozzá, mert sosem hagyom abba máskülönben J. Egyébként jó volt, semmi rosszat nem mondhatok sem a programról (kivéva az áradó alkohol szagot egy ponton túl…), sem az előadóról. Jó fej volt.

Kapcsolódó írások:

http://repulokutya.blogspot.de/2013/09/beton-es-cseresznyefavirag-eszak-korea.html

Ujgurisztán és a Karakoram Highway

A december elejei, egyben a tavalyi év egyik utolsó (legalábbis nekem) földrajzos előadása egy nagyon érdekes részről szólt – bevallom, számomra eddig ismeretlen – Ujgurisztán területről.

Ujgurisztan Kína, észak-nyugati részén terül el, és talán nagyon nehéz is megfogalmazni mennyire tartozik Kínához. Lehet inkább csak úgy nevezném, hogy Kína által megszállt terület. Talán nem is véletlen volt az előadó megjegyzése, hogy olyan itt, mint Tibetben. Ezen a vidéken magas hegységek, szürtök (magashegységi legelők) találhatók. Itt húzódik a Tian Shan, és ezeken a nehéz hegyes vidéken húzódott a selyemút egyik része is. És itt található a Karakoram Highway – G314 (Kínát és Pakisztánt köti össze, és a világ 9. csodájának is emlegetik).

Source: thevelvetrocket.com

Belső-Ázsiának ezen részén, nincs informálás, ha az ember megpróbálna megkeresni valamit, sehol semmi táblát, jelzést nem talál. Nincsenek vészhívó telefonszámok. De a kínaiak rendületlenül építik az utakat erre a helyre. Miért? Nagyon sok nyersanyagforrás található a területen. Amikor átérünk a kínai részre, ott már fényképezkedni sem szabad. Egy gerilla övezet, ahová nem is nagyon ajánlott jönni. Áthaladás nehézkes, főleg a kínai katonák hozzáállása miatt. Akkor mennek ebédre amikor akarnak, ami akár eltarthat 3 órán keresztül is. Addig az ott várakozók, minden információ hiányában csak reménykedhetnek, hogy még aznap átjutnak. Természetesen a katonák csak kínaiul beszélnek, így még ez sem könnyíti meg ez idelátogató lelkek életét. Ezek a területek annyira elhagyatottak, mégis a kínaiak ilyen 7000 m magasságban építik az „autópályáikat”. Mutattak az előadáson eredeti fényképeket, ahol az óriási építkezési daru, mint egy apró játék, néz ki a hatalmas hegyek között. Annak ellenére, hogy ez a világ egyik legelzártabb területe, térerő is van és kb. 1000 munkás, akik rendületlenül dolgoznak az utakon. A Tigristappancs út építésekor 10 munkás meghalt, amikor rájuk zuhant egy szikla, erre a kínaiak, 30 másikat hoztak helyettük.

Ujgurisztan legjelentősebb városa Kashgar. Rajta is észre lehet venni a folyamatos változást, építkezést. A város eredeti kinézete – ami kis vályogházas, labirintus-szerű házak, járatok hálózata volt – lassan teljesen eltűnik. Egy-egy házat vagy részt már csak emléknek hagynak meg, de állításuk szerint higiéniai okokból nem maradhatnak. Útjain autók nem tudnak járni, amivel egy esetleges mentőautó eljutás problémát sem tudnának megoldani. Hivatalosan a kínaiak támogatják az ujgurokat, de a valóságban talán ez még sincs ennyire így, kamerával figyelik őket. Például ha valaki egy ujgur mecsetbe bemegy, az már biztos nem kaphat kínai vízumot. Ujgurisztán zászlójának rejtegetése bűntény (világoskék csillaggal), nem szabad használni. A kínai hatóságok a hosszú szakállat is a radikalizmusnak ítélik, így itt szóba sem jöhet az ún. „aggszakáll” (vagyis de, csak szakáll nélkül J). Ami szabadabb mint Kína nagy részén az a gyerekvállalás, náluk még nincs limitálva.

Természeti adottságok

Mint ahogy már írtam, ezen a területen a magashegységek dominálnak, ezért az életvitel is ehhez van kialakítva. Nagyon sok a magashegységi legelő, aminek az alsó részén juhok, feljebb (3500m) már jakok legelésznek. Gyakran keresztezik a jakokat szarvasmarhákkal, azok így szelídebbek. Tevéket tartanak a húsáért és a tejért és ezeket a kínaiak felvásárolják, tehát jó pénzforrás is nekik. A lovak pedig havasi gyopárt esznek (ami azért vicces, mert EU-ban védett növény). Az időjárás magashegységi kontinentális, ami az előadó megjegyzése szerint itt annyit jelent, hogy vagy megfagyni lehet vagy megsülni. Köztes átmenet nincsen J.

Ujgurisztán nagyon gazdag nyersanyagokban, a kínaiak ezért is ragaszkodnak annyira hozzá, és próbálják a lehetetlent az útjaikkal a magashegységekben. Ez a terület nagyon gazdag bányákban, vasérc, rézérc és grafit a legjelentősebb. Az utakat délután 3 után lehetetlenség használni, mert sár önti el, akkor érnek le az olvadó gleccser hordalékai (Ehhez kapcsolódott egy példa, hogy hogyan itatják a lovakat a kiszáradt patakból. Hát pont így, hogy mindendélután óramű pontossággal megtelik az olvadástól.). Ezt annyira ki szeretnék használni a kínaiak, hogy legújabban a Pamírból olvadó jéggel akarják táplálni az erőműveiket (a sivatagban!!).

Rosszat megintcsak nem tudok mondani az előadásról (még bizonyos megjegyzések ellenére sem). Nagyon érdekes volt, nem gondolnám, hogy Belső Ázsia, ami földrajzi szempontból engem soha sem vonzott, ilyen érdekes is tud lenni. Mondjuk még most sem vágyok oda, de jó tudni J.

Csipkézett hegyek – A Spitzbergák

Mivel a legutolsó tavaszi előadásukat kihagytam májusban, most már nagyon kiéhezett voltam egy kis földrajzi infóra. Remek témát választott a Magyar Földrajzi Társaság az első őszi előadásukhoz. Gőgös Norbert élménybeszámolóiban pedig egyszerűen nincs hiba.

Ahogy a cím is írja, a Spitzbergák jelentése csipkézett hegyek, de ugyanúgy, ha nem jobban, a Svalbard név alatt is ismerhető. Közel, a 80.°szélességi foknál található szigetcsoportnak 62 ezer km²-éből, 40 ezer védett terület. Jellegzetessége az a földrajzi/meteorológiai anomália, amely lehetővé teszi, az állandó életet, emberi jelenlétet ezen a vidéken. Ez az anomália a Svalbard vagy Spitzbergen áramlatnak köszönhető, ami megengedi ,hogy a térség nyugati fele ne legyen fagyos. Így vált a hely az északi sarkkutatás központjává. „Fővárosa” Longyearbyen, aminek a lakossága 2642 fő, és itt található a Föld legészakibb polgári reptere (állandó napi járatokkal), hivatala, iskolája, egyeteme, üzlete… Jegesmedve lakosságának a száma körülbelül 3000 egyed J.

Leghíresebb északi sarkköri kalandorok Williams Barensz, Horatio Nelson, Adolf Erik Nördenskjörd,  Fridtjof Nansen, John Munro Longyear és Roald Amudsen nevéhez fűződnek valamilyen formában. Külön részletezni őket nem akarom, talán csak a két leghíresebb nevet emelem ki, Nansen-ét és Amudsen-ét (most jöttem rá, hogy én annó nem írtam Nansen Grönlandi útjáról, pedig azt hittem igen). Mindketten emberfeletti képességeket hajtanak végre, annyira képesek voltak alkalmazkodni a sarki körülményekhez és annyira meg tudták szokni ezeket a zord téli közegeket.

Az újkori sarki utazások persze már nem ütköznek akkora akadályokba, mint annakidején a nagy hősök korában.  Ahogy az előadó is megjegyezte az 50-es évekig az volt a kérdés túléled-e az utazást, napjainkban pedig inkább az, hogy meg tudod-e fizetni. Mint említettem, napi norvég járatokkal lehet eljutni a világ ennek a nagyon északi pontjába. A tavaszi hónapokban olyan -10°C-es hőmérséklet uralkodik, télen -30-40°C lehet a maximum. A nagy hidegek miatt a leszálló és felszálló repülőgépeket fagyálló anyaggal borítják.

A jegesmedve veszély miatt a városban cm-re pontosan megvan, szabva meddig mehet az ember fegyver nélkül. Elhagyva a zónát, a fegyver, kötelező. Mindenkinek kell hogy legyen fegyvertartási engedélye, ezt értsd úgy hogy az óvónőnek, vagy a fél évre érkező nemzetközi diáknak. A területnek nincs önkormányzata, sem rendőrsége, ún. sysselmannen-ok a kormányzók, vezetők. Természetesen így a norvég adótörvények sem érvényesek, ami azt eredményezi, hogy érdekes módon (minden logisztikai nehézség ellenére), az áruk olcsóbbak, mint Norvégiában :).

Itt található az UNIS nevű egyetem, ami 200 diáknak ad otthon. Fél éves képzést tölthetnek itt a diákok, akik felének nemzetközinek kell lenni. Tanulmányaik finanszírozása ösztöndíjakból áll, és az általános klímakutatáson kívül, olyan érdekességeket is lehet tanulni, mint az arktiszi fúrótornyok kiépítésének a technikája. Azon kívül, hogy az ide érkező diákoknak is jól kell tudniuk bánni a fegyverrel, megtanulják a vadonban való túlélést is. Ezenfelül alá kell írniuk egy szerződést, miszerint 7 éjszakát kint töltenek a vadonban. Az iskola világ színvonalú arktikus ruha raktárral van ellátva, amit a norvég alap támogat.

Az egyetemen kívül  érdekesség természetesen a világ magtár (vagy nem is tudom minek nevezzem, magbank?) épülete. Ami a legbiztonságosabb, legstrategikusabban épített „bunkere”, ahol a világ növényfajtáinak a magjai pihennek, arra az estre, ha valami globális következmény hatására kihalnának.

Természetesen egyre jobban ível felfelé a turizmus is a vidéken. Július-augusztus hónapok kivételével (sarki nyár), motoros szánok vannak túlsúlyban mindenhol (főleg a benzinkutakon :)). Az ide érkezők is ezzel mehetnek terepre, ha túlélik az első 30 percet. Az ottani vezetők ennyi idő alatt döntik el, kit vihetnek ki a pusztaságba. Megjegyezném, hogy a sysselmannen már tiltaná a motoros szánok használatát is (ugyanis az itteni emisszió kibocsátás 0%), annak ellenére, hogy azért ezek a legmodernebb és legkörnyezetbarátabb darabok. Másik praktikus közlekedési eszköz a kutyaszán. A kutyák, akik alig várják, hogy útnak indulhassanak, és akik direkt erre a célra vannak kitenyésztve, nem azok a barátságos kis kutyuskák (de azért így is szeretjük őket) :).

És ha már állatok, meg kell említenem a rénszarvasokat és a jegesmedvéket. A rénszarvasok (akik nem csordákban, hanem max. 1-2 járnak) valamikor még az Uralból jöttek át erre a vidékre, és azóta kissé „mutálódtak”. Rövidebbek lettek a lábaik, vastag, jegesmedve-szerű bundájuk van, és nem növesztenek télen agancsokat, hogy energiát spóroljanak. Amire – mint később kiderült – nagy szükségük is van. Szegénykéknek minimális lehetőségük van élelemhez jutni a hó alatt, nagyon sokat kell keresgélniük, térdre ereszkedni és hóbányászni. Ez alatt annyi kavicsot és szemcséket esznek meg, hogy az átlagéletkoruk mindössze 11-12 év, mert elkopik a foguk és éhenhalnak :(. Az utóbbi időben ez volt a legszomorúbb történet amit hallottam… A jegesmedvékről pedig annyit, hogyha futnak nem viccelnek, tényleg támadás van. Mivel nincs ellensége, a reakciója mindenre amit meglát „végre eszem” (ezt az előadó pont így mondta) :).  Törvényileg nem szabad bántani a jegesmedvét, csak önvédelem céljából. 500m-nél közelebb meg sem szabad közelíteni őket. Ha baleset történik, jön a sysselmannen és bizonyítás után dönt, hogy jogos volt-e az önvédelem.

A Spitzbergák nyugati partja a melegebb, itt a jégtakaró darabos, nincs állandó jég, a keleti, mindig fagyos partja pedig az utóbbi időben először kezdett ilyenné válni :(. Van itt egy orosz városka is, Barenszburg egy nagy Lenin-fej szoborral. Állítólag az oroszok nem hagyják el a helyet, annak ellenére hogy nem nagyon éri meg nekik fenntartani, ugyanis törvények szerint ha befejezel egy vállalkozást, és 3 évig nem történik semmi, mindent előröl kell kezdeni. Így hosszútávon jobban megéri az oroszoknak, ha maradnak. Egyébként a Spitzbergákok, bárki, bármilyen bizniszt nyithat, megkapja rá az engedélyt.

Elhangzott még sok információ, és ezzel természetesen ösztökélni is próbálják az embereket, hogy vegyenek részt az általuk szervezett utazáson. Akit esetleg érdekel, tényleg ajánlom, hogy őket keresse, mert nagyon jó szervezést és kalauzolást várhatnak. 

A Manhattan project

A Manhattan project-et, az új nyári sorozat jutatta eszembe (Manhattan címmel), és olyan témának találtam, mi megér egy írást.

A Manhattan project az Egyesült Államok szupertitkos programja volt, aminek a célja az atombomba előállítása volt, a 2. világháború idején. A Manhattan projekt során a semmiből új városokat építettek fel, ami soha nem létezett a térképen, és nem derülhetett ki a létezésük. Nem csak egy helyszínen zajlott, de talán a legjelentősebb központi helyszín Los Alamos volt, Új Mexikóban – Y telep (további titkos helyszínek: Oak Ridge, TN, - X telephely,  Hanford, WA – W telephely, és egyéb más kisebb helyszínek). A telephely vezetője Oppenheimer lett, akit ugye bemutatni nem kell, az atombomba atyjának tartják számon.  Az uránium bomba fedőneve Little boy lett, a plutónium bombáé pedig Fat man.

Természetesen ezekről a helyszínekről senki nem tudhatott, ezért elég elszigetelt területeken építették fel a „városkákat”. Saját boltokkal, iskolával, szórakozási lehetőségekkel, ugyanis a meghívott tudósok nem egy esetben magukkal vitték a családjukat. A Los Alamosiak címe, mindössze annyi volt, hogy P.O.Box 1663. Azoknak a gyerekeknek a születési bizonyítványukban, akik itt születtek, szintén ez a postafiók szerepel, mint születési hely (aztán ha jól emlékszem egy időben túl sok gyerek született, mert az asszonyok unatkoztak otthonJ). Az ide került tudósok, senkinek nem szólhattak hová mentek, és mit csinálnak. A közvetlen családjuk, akik velük költöztek Los Alamosba, szintén nem tudták, mit csinálnak a tudósok a „kerítésen túl”. Levelek és fényképek engedélyezve voltak, de nagyon erősen cenzúrázták őket, nem derülhetett ki a családok lakhelye.

Magába a fizikai lényegébe nem akarok belefolyni, nem az én területem, és nem is az a legérdekesebb része az egésznek. De maga a folyamat, és a szervezés, amit amerika létrehozott, amint fenyegetve érezte magát. És ez évtizedekkel ezelőtt volt. Ilyenkor csak töröm a fejem, hogy vajon a 21. században milyen titkos projektek létezhetnek, és mi mindenre lehetnek képesek.

Május/június repül

Szégyen, nem szégyen, sajnos egyre kevesebb poszt kerül fel repülőkutyára. Talán mert kevés időm is van a jó időjárás bekövetkezésével, talán mert mostanság kevesebb a kedvem is irogatni (jó idő lustaságban szenvedek J). Amit meg írok, azok pipire kerülnek fel, mert a olvasni meg olvasok még mindig eleget. 

Tartozok egy földrajzos előadással is, a nagy fehér cápákról, de arról talán nem is fogok írni külön posztot, mert nem volt túl „földrajzos”. Inkább biológia/tengerbiológia témakörű. De az előadó nevét tekintve (Elter Tamás) nem is várhattunk mást. 

Az utolsó földrajzos előadásra pedig nem tudtam elmenni májusban, mert aznap nagyon fáradt voltam, meg egyebek. Nagyon sajnálom, és azóta is eszembe jut, hogy az tuti jó előadás lehetett és mennyi érdekes infóról maradhattam le.

Ott volt még májusban a felfedezők napja is, ami most kicsit csalódás volt, ha nem az Antarktiszos térkép, akkor azt mondanám meg sem érte volna kimenni. Előadások nem voltak nagyon érdekesek, végülis 2 akartam meghallgatni. Egyik Nagy Balázs Antarktiszos beszámolója volt, amit sajnálattal kell konstatálnom, hogy a múlt évi ismétlése volt.

Ott volt még az a Napiskolás előadás, aminek egy kicsit nagyobb feneket kerítettek talán mint kellett volna. Nem tudom pontosan miért, de nekem a dolog nem volt szimpatikus. Mert jó dolog amit csinálnak, de valahogy ez az agyonhirdetés hogy mit csinálnak, és gyűjtsünk minél több pénzt, és még a nem tudom melyik társaság is milliókkal támogatta… Hát nem tudom…  Most nem azt mondom h akkor itthon abból a pénzből a etnikai kisebbségnek építsenek iskolát amit átadás után tönkretennének, de lehet itthon is lehetett volna valami jót belőle kihozni. Mondjuk jó az a napiskola, legalább a nepáli gyerekek nem fáznak télen, de azért egy kicsit elvont. Ennek ellenére azért én is támogattam egy 500 forintos kávéval a gyűjtést, csak úgy teljességében valamiért nem azt adta vissza amit várnék. Talán a szervező gyerek is egy kicsit túl nagyképűvé vált a nagy felhajtás miatt, ugyanis ez az ő ötlete és iniciatívája volt. Egyébként a dologról azt hiszem a májusi (?) Földgömb magazinban olvashattok részletesebben, és ha már magazin, akkor sikerültt féláron előfizetnem rá még egy évre J.

Aztán múlt hétvégén elmentem a múzeumok éjszakájára, amiről csak annyit mondanék, hogy inkább kifizetem  a teljes árú belépőjegyet, minthogy órák hosszú soraiba várjak a bejutásra. Egy látogatás után elegünk is lett. És tudom, állítólag ilyenkor nem a legközkedveltebb múzeumokba kéne menni, de hát itt még nem voltam, na. Amúgy maga a múzeum jó volt (a Sziklakórházat néztük meg, csak elég gyorsan kellett körbemenni a folyosókon), de a közlekedés meg volt bolondulva. Ahhoz képest, hogy 10 körül már indultam haza, kábé éjfél ellőttre értem haza…

Volt könyvhét is, amire ki sem dugtam az orromat (pedig utolsó percig készültem Vámos dedikálására), elmentem még egy szexuálpszichológus előadására is és talán ennyi volt ez a 2 hónap csend. Híradásban sem fogott meg semmi különös, amiről írnék, nem is vagyok nagyon up-to date a hírekkel kapcsolatban, de alig nézek tv-t, interneten sem olvasom. Hát így. Kábé így telt a május-június és a szótlanság okai.

Sztrájkolnak a serpák? Sztrájkoljanak!

Valószínűleg mostanra már mindenki hallott a serpák lavina balesetéről, amikoris múlt héten egy lavina 16 serpán temetett maga alá, amelyek közül 13 halott 3 társuk pedig még elveszett. Akiknek nem ismert a serpák foglalkozás, ők azok, akik az – egyre több – hegymászónak segít, akik úgy gondolják, megmásznák a Mount Everestet (az ottani helyzet elfajulásáról, egy korábbi írásban, itt). A lényeg ami a lényeg a hegymászóknak jóformán semmi dolguk nincs, azonkívül hogy felmennek, mert a serpák, kis szolgaként dolgoznak nekik. Persze ennek meg is van az ára, ha valaki úgy dönt hogy megmássza a Mt. Everestet. 10 ezer dollárba kerül az engedély. A serpa „bizniszség” hogy mit ne mondjak, nagyon jól jön a Kathmandu kormányának, mert ez engedélyeken kívül, külön összegeket kell fizetni például filmezésért és egyéb tevékenységekért.

Jelenleg nagy a káosz a hegységben, ugyanis a serpák azt tervezik, hogy az elveszített társaik tiszteletére, nem másznak fel ezen az éven többé. Ezenkívül, megfenyegették a kormányt, hogy teljesen beszüntetik a munkásságukat, ha az nem emeli fel a fizetségüket valamit a biztosításukat.

Várom, mi fog kisülni ebből az ügyből, az igazat megvallva már nem is tudom melyik fél oldalára inkább. A múltkori írásom, a tömegekről a hegyekben elég lehangoló volt, de viszont egy nem gazdagsághoz szokott serpa, kezd kapzsinak tűnni a fizetésemelés kéréssel. A másik oldalról pedig, természetesen az ő munkájuk az igazi, nem maguké a hegymászóké. Nagyon sokáig, én tudatában sem voltam annak, hogy a hegymászókat serpák segítik. Amikor ezt megtudtam, azért nagyon estek a szememben… Már bocs, de az csak olyan fél munka… Menjen fel a saját erejével, vagy akkor ne örvendezzen, hogy megmászta a Mt. Everestet. Mint az előző írásban is rávilágítottam, ma már jól szituált, edzett, akár idősödő polgár is kevés megterheléssel megteszi az utat. Ez szomorú… Most már nem is bánom, ha sztrájkolnának, hogy meglássuk ki az a hegymászó, aki nélkülük is felmegy J.

Türkmenisztán

A Magyar Földrajzi társaság márciusi előadása egy kiemelkedő volt. Amilyen csalódás (vagy inkább úgy mondom gyengébb) volt a februári Vietnam, úgy hoztak 100%-ot, Türkmenisztánról szóló előadásukkal. Ehhez nagyban hozzájárult az előadó, Bíró András Zsolt kiváló hozzáállása és érdekeltsége a témában, valamint maga az országról kapott információk, amik valóban nagyon érdekesnek bizonyultak. Bíró András Zsolt pontos foglalkozása nem volt téma szerintem, de mivel előadás előtt is a Türkmén nagykövetségről jött, és kiderült munkája során sokat jár ezekbe az országokba, ezért feltételezem valami ilyesmi lehet.. Türkmenisztánban például genetikai vizsgálatokat végzett a történelmük feltárására, egyébként antropológus.

Az országnak szélsőséges, kontinentális klímája van, ahol megtalálhatók sivatagok, félsivatagok is. Középső részét a Karakum tölti ki. Demokratikus többpártrendszeri köztársaság, ám mindig ugyanaz nyer J. Az ország fővárosa Ashgabat, amely türkménül, szép helyet, kellemes helyet jelent. A város nagyrészét az 1948-as 9,2 erősségű földrengés lerombolta, így régi épületek nem nagyon találhatók a városban. 1991-től kezd a város szépülni, miután függetlené válik a Szovjetuniótól. Ez már a gáz és kőolaj kitermelésből sikerül nekik. Megtudhattuk, hogy az országon még mindig nagyon érezhető a kommunizmus.

Türkmenisztán híres a lovak szeretetéről, külön minisztériuma van a lovaknak, lovasversenyeket és konferenciákat rendeznek. A híres türkmén lovuk az Akhal-teke. És természetesen itt, tilos a lóhús fogyasztása. Van egy speciális kutya fajtájuk is, amit alabájnak hívnak, és 80kg-ra nő. Megtudhattuk, hogy a türkmén öregek, nagy becsben vannak tartva, öregotthonba senki nem kerül, nagy szégyen lenne. Az ország népessége nagyon fiatal, 40%-a a lakosságnak 15 éven aluli.

Türkmenisztán legnagyobb iparága a halászat, a Kazahsztán felőli határoldalon pedig kő és só sziklák. A só megtalálható a volt Aral-tó azon részén is, ami a tó zsugorodásának a helye (azt, hogy a tó ma már csak látképe a valaha 4. legnagyobb tónak, a Szovjet „leleményességnek” köszönhető, a 2 folyó, ami táplálta a tavat, az Amudarja és a Szirdarja, kihasználták, hogy a sivatagot növényesítsék, így ma már a két folyó alig táplálja a tavat). A kiszáradt részeken gyakoriak a sóviharok.

Az Aral-to ma mar csak 14%-a az eredeti meretenek

Egyébként az ország lakossága szegényesen él, de ingyen van a vezetékes telefon hasznlata korlátlanul, ahogy a korlátlan gáz és áramfogyasztás is csak kb. 1500-3000Ft körüli összegbe, kerül nekik egész évre, ahogy az orvosi ellátás is ingyenes. Így talán érthető, hogy az egyszerű embereknek nincs is szüksége sokkal többre.

A rétegek közötti metángáz robbanás

És ami a legérdekesebb. A Darvaza, avagy a pokol kapuja. A Karakum sivatag közepén található, és megintcsak egy „okos” szovjet húzásnak köszönhető a létezése. 1971-ben a földgáz projekt keretein belül, a fúró egy földalatti üregbe fúrt, ami beszakadt, és a gáz felszabadult. Az oroszok úgy döntöttek, hogy a legjobb megoldás ezt berobbantani, és miután elfogy a gáz, abbamarad a szivárgás. Hát ez olyannyira nem jött be, hogy a 70m széles és 20m mély kráter azóta is ég, világít éjjel-nappal a sivatag szívében. A fényeket és a gáz szagot 100km messzeségbe érezni lehet. A helytől nem messze található egy rétegek közti tó is a sivatagban.

A másik rendkívül érdekesség, a Gugiti Reservation-ben van. Ez majdnem az afgán határ mentén található, és ami az nevezetessége, hogy egy régi vulkánkitörés megfagyott lávafolyamában dinoszaurusz lábnyomok találhatók.

Annak ellenére, hogy ilyen sok, érdekesség, és unikum található az országban, a hely teljesen felkészületlen a turizmusra. Már hogyan is lehetne, amikor az országba nagyon nehéz mégcsak bejutni is. Még az üzbégeknek is vízum kell, az európaiak pedig csak meghívólevéllel juthatnak az országba. De nem akármilyen meghívólevéllel egy jurtapásztortól, hanem valamilyen állami szerv meghívásával juthat csak be. Még a villajetek (megye határok) között is fegyveres ellenőrzés van, ahol a belépéshez nem elég útlevelet bemutatni, de még teljes útvonaltervet is kell.

Más apróbb info, hogy az autókat az UAE keresztül vásárolják, az igazi jurtalakók ma már az 1%-ot sem érik el a lakosságnak, és kb. 7%-uk csak az oroszok, akik egyre csökkenek. A függetlenség megszerzése után, rögtön átálltak a ciril betűkről a latin betűkre. Minden könyvkiadás állami felügyelet alatt történik, magán könyvkiadás nincs. 

Még mindig mély befolyása alatt vagyok az előadásnak, nagyon tetszett, az igazat megvallva, nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen országban ennyi érdekesség van (még akkor is ha a fele orosz ostobaságnak köszönhető), engem például azzal a lángoló kráterrel kilóra megvettek, olyan szívesen megnézném :).

Az igazi kalózoknak, NEM Johnny Depp kinézetük van!!

Tegnap megnéztem a Phillips kapitányt. Nagy benyomást tett rám. Először nem is volt szimpatikus az előzetese, gondolkoztunk is, hogy elkezdjük-e vagy sem, de nagyon örülök, hogy mégis amellett döntöttünk hogy igen. A film a 2009-es szomáliai partoknál történt kalózkodás cselekményeivel foglalkozik, és mutatja be, eléggé hitelesen, ami egyben eléggé nevetséges és hihetetlen, de igaz.

Ebben a bejegyzésben nem a filmről akarok írni, hanem ezekről a kalózokról ebben a térségben. A film ébresztett rá, hogy ez valóban így van. Mármint nagyon jól emlékszem arra az időszakra, amikor szinte heteken keresztül ez ment a híradóban. De akkor nekem valami más kép volt a fejemben a kalózokról. A meséket hibáztatom ezért, mert amikor kalózokat mutattak, azok félszemű, kampókezű, nagykalapos, papagájos matrózok, akik nagy hajókon közlekednek, halálfejjel a zászlójukon. Hát a valóság, az kicsit más… A szomál kalózok 40 kiló vaságyastól típusú, szakadt ruhájú, sárga fogú, mezítlábas lények, akik rozsdás kis motorcsónakkal és egy létrával száguldoznak a szomál partoknál (sőt ha a film igazat ír – azt mondanám egész mélyre behajóznak a tengerre), és egy nagy gépfegyveren kívül (még azon is csodálkozok, hogy bírják ezt el) másra nincs is szükségük, hogy megszálljanak egy kb. 20 legénységből álló teherhajót.

Szomáliában mi sem könnyebb a kalózkodásnál. Mivel nemzetközi hajókon tilos a fegyvertartás, ezért a kalózok rögtön fölénybe részesülnek, amint utolérik a hajót. Amit szintén nem nehéz, hiszen ezek a több tonna rakományt szállító hajók csak lassan tudnak közlekedni, és egy kis motorcsónakkal hamar utol lehet őket érni. És ami a legrosszabb, a helyek, ahol a kalózkodást végrehajtják olyan területek, ahol kérdőre sem lehet őket vonni. Nemzetközi vizek, ahol nincs működő kormányzás, így hát ha el is kapják őket, mindössze kirakják a legközelebbi szomáliai partoknál. Állítólag a nagy zsákmányokról, kémeken keresztül szereznek tudomást, nagyon sok feltételezés szerint, nagyon is jól tudják melyik hajó lesz megtámadva, hogy így lenyúlhassanak „hivatalosan” a rakományból, kalózkodás címszó alatt.

Gyakran a hajósok nagyon jól tudják mire számítsanak, és felkészülnek ha Afrika partjainál hajóznak. Több esetben harcolnak is, olyan módon ahogyan tudnak. Ledobják a létrájukat, vagy „házi” molotov-koktélt dobnak rájuk. Állítólag igaz példa a üvegszilánkok szétszórása is (amit a filmen is eljátszottak), mert gyakran mezítlábas kalózok érkeznek.

Jelenleg szerintem már a helyzet kicsit változott, sok mindent lehet olvasni, hogy mit próbálnak, és mit az, amit valóban meg is tettek a helyzet normalizálódásának. Én azt mondom, aki eddig még nem látta a Phillips kapitány filmet az nézze meg,én legszívesebben újranézném. Az pedig hogy mennyire beavatottak ezeknek a rakományszállító hajónak a nagyfejesei, egy másik, konspirációelméletes bejegyzésbe tartozna J.

Update a maláj gépről… több mint 2 hét után…

Tegnap este, mikor végre hazaértem, a hírcsatornán olvasom a „breaking news” hírt, hogy bejelentették az eltűnt maláj gép az Indiai-óceán déli részén lezuhant, Ausztrália nyugati partjától körülbelül 2500km-re, amerre a madár sem jár.

Már nagyon vártam, hogy többet is megtudjak a dolgokról, mivel feltételeztem, hogy akkor találtak végre valamit ami miatt ezt így ki lehet jelenteni. Hát szépen csalódtam. Annak alapján jelentette be a maláj miniszterelnök a hírt, hogy valami új brit technikai rendszer, ott mérte be őket utoljára. Sem egy törmelék, sem egy holttest, semmi. De még csak információ sem. Annyi volt az üzenet – ami nagyon tetszett – „beyond reasonable doubts” . Hát elhiszem, hogy egy idegennek ez reális, hogy nem fogják őket élve megtalálni, de egy hozzátartozónak szerintem nem. Legalábbis jelen esetben én nem vagyok érintett, de még így is várom hogy mutassák már meg hol van az a gép. És legfőképpen, magyarázzák már meg mit keresett a kiindulási pontjától több ezer kilométerre? Miért ott zuhant le? Ennyivel le akarják tudni? Én megértem, ha megakarták nézni az Antarktiszt, csak elfogyott az üzemanyag. De akkor mondják már meg. Erről semmi hír nem volt, hogy miért feltételezik, hogy ott végezte ahol. Úgyhogy amíg nem bizonyítanak másképp, én is többet várok ettől az ügytől. Hogy elkönyveljem hogy lezuhant. Nem is csodálkozom, hogy Kína is elvárja a bizonyítékot. Az a minimum. Most pedig még az időjárás miatt el is halasztották a további keresést. Egyébként azt olvastam, a napokban mégegy Malaysian Airlines gépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania, valami meghibásodás miatt. Az egy Airbus volt. Rájár a rúd a malájokra…

Vietnam - de nem sok

Már 2 földrajzos előadás beszámolójával is adós vagyok. Februárban Vietnammal, márciusban Türkmenisztánnal ismerkedhettünk meg. Nem is csodálom, hogy a Vietnamosról nem írtam még semmit, mert az igazat megvallva, nem is lehet. Kesenyák Péter tartotta az előadást, akinek elismerem a földrajzi tudását, de sajnos ezt nem kamatoztatja az utazásai során, vagyis legalábbis rosszakról tart előadást. Az igazat megvallva, az egész beszámoló egy utazási irodával szervezett Vietnámi utazás volt, maga az előadás pedig egy erről készült élménybeszámoló, fényképekkel. Sajnos érthetetlen volt számomra, és igazat megvallva kicsit unalma. Azért szeretem ezeket a földrajzos előadásokat, mert az ember annyit mindent megtud belőlük. Ismeretlen helyeket, vagy olyan információkat, amit eddig nem tudott. És mint mondtam tisztelem ezeket a földrajz szakos embereket, mert akkora a tudásuk (amit én még mindig sajnálom, hogy nem tanultam valahol magasabb földrajzot), hogy öröm őket hallgatni.

Sajnos a Vietnám előadás egy gyenge 3 pontot ért el a 10-ből… Nem szoktam pontozni, csak valahogyan próbálom imitálni, hogy milyen süllyedésről beszélünk. Pedig mint már említettem az igazság az, hogy ő is sokat utazott, és sok időt töltött például Kínában (erről akkor is tudnék ha nem akarok, mert minden előadásán próbálja árulni a könyvét J), akkor miért nem lehetet valami olyan beszámolót tartani, ami kicsit élményesebb és részletesebb. Nem azt akarom hallani mi van egy utazási iroda programjába, hanem hogy mi van a színfalak mögött L.

Vietnámról annyit, hogy turisták által kedvelt és általában látogatott hely például a Halong-öböl, ahol több mint 2000 karszt hegy emelkedik ki a tengerből. Ezek kúpokat formáznak ez adja az egyediségüket. Tengeri üledékes mészkőből formálódtak. Érdekesség továbbá még, hogy az adót aszerint kell megfizetni milyen széles a házak utcai frontja. Ezért nagyon sok ház vékonyka. Most arra nem emlékszem, hogy csak ez egy városban volt-e, vagy egész Vietnamról.  Persze Vietnam történelme is elég érdekes, például hogy az ország területére 3x több bombát dobtak le, mint a 2. világháborúban. A Vietcong bázist is sokan látogatják, ez egy 3 emeletes alagútrendszer az esőerdőben. Olyan vékonyka folyosók és bejáratok, hogy egy nagy darab amerikai katona be sem férne.

Hová tűnt a maláj gép??

Annyi mindenen jár mostanában a fejem, listám van, hogy mi mindent kéne ide megírnom, úgy le vagyok maradva, de most mégis valami más, valami jobban „jelenlegi” hírről írnék kicsit.

Nem tudok eleget gondolkodni, és elmélkedni az eltűnt Malajziai utasszállító ügyében. Mindig is valahogy jobban megviselt, ha egy utasszállító balesetéről hallottam, talán azért mert annyira ritkán fordul elő, vagy azért mert valahogy az utasszállító repülőket sérthetetlennek képzelem, legalábbis szeretném képzelni. Amikor legjobban felfigyeltem erre, az a majdnem 4 éve lezuhant Air France gép esete volt Rio de Janeiro-ból Párizsba az Atlanti-óceán fölött. Akkor annak az érdeklődését inkább annak tettem be, hogy rá két napra szólt az én Air France jegyem is Párizsból Chicagóba… De most nem ez a lényeg. Ott ha jól emlékszem rögtön tudták, hogy lezuhant a gép. De itt? Eltűnt? Már 2 napja? Se híre se hamva? Ez annyira furcsa mint a Langolierek, vagy a Lost… Talán ezért is írnak, és születnek konspirációk az ügyben. Vagy csak egy újabb Bermuda háromszög, ezúttal a Dél-Kínai tengeren? Hogy veszíthetnek el minden adást egy óriási géppel? Nem vagyok egy repülőgépmérnök, de feltételezem a fekete doboz bocsát ki jeleket, hogy belehessen mérni hol van az esetleges roncs… De itt nincs semmi, abban sem biztosak, földrajzilag hol lehet a gép.

Lássuk a lehetséges okokat:

Katasztrofális szerkezeti hiba – ami eléggé valószínűtlen. Ezek a Boeing 777-esek hosszú távú útvonalakra lettek tervezve, nagyon jó biztonsági bizonyítvánnyal. Nagyobb esély van a hasonló meghibásodásra a kisebb gépeknek, rövid távú utakon, akik például napjában 10x-20x szállnak le-fel, ezzel nagy nyomásnak kitéve a gépek alumínium szerkezetét.

Rossz idő – a gépek úgy vannak tervezve, hogy azért keresztül tudjanak száguldani komoly viharokon is, de nem példátlan az időjárás miatt lezuhant gépek esete. Ez volt az a bizonyos Air France, amit már említettem. Ott sem igazán az idő okozta a problémát, hanem az ennek következtében kialakult hibás helyzetjelentés a pilótáknak, és maguk a pilóták rossz döntéshozatala tehető be ennek a szerencsétlenségnek. Ebben az esetben sem küldtek a pilóták vészjelzéseket. A malajziai ügyben talán ez is kizárható, ugyanis abban az időben, tiszta eget mutattak a jelzések.

A pilóták zavara – megintcsak, kicsi esély, de megeshet. Levehették a gépet automatapilótáról, és valahogy elkeveredtek az egekben, és mire erre rájöttek, már túl késő volt. Állítólag a gép még repülhetett 5-6 órát az utolsó érintkezést követően. Viszont ha ez a szcenárió történt volna, akkor valami radar már rájuk talált volna. Azért nem kóvicálhatnak eltévedt repülőgépek az égben..

Mindkét motor meghibásodása – elemzők szerint lehetséges, de az ilyen esetek mindig adnak elegendő időt a pilótáknak a vészjelzés leadására. Precedensileg ilyen estek eddig hamar felszállás után következtek be, így halálos következményei nem voltak. Persze sokan emlékezhetnek, a 2009-es Hudson folyóban kényszerlandoló pilótára. Chesley Sullenberger „Sully” kapitányt később szinte nemzeti hőssé hirdettek (függetlenül ettől az a fickó egy tipikus pilóta megtestesítője, aki mellett nem fél az ember, és megbízna abban amit mond, és tudná hogy lerakja a gépet ha csak rajta függ. Mintha egy filmcastingból hozták volna a pilótaszerepre).

Bomba – Ilyen esetről már többet tartanak számon. Jelen esetben, még ez a lehetőség is benne van a pakliban.

Eltérítés – a tipikus esete, azért eléggé ki van zárva, mivel olyankor a gépek azért leszállnak, és az eltérítőknek valamilyen követelésük van. De egy szeptember 11.-ei hasonló eltérítést elképzelhetőnek tartanak, bekényszerítve a gépet az óceánba.

Öngyilkos-pilóta-merénylet – a 90-es évek végén történt 2 olyan eset, amikoris a pilóták szándékosan zuhantak le a géppel. Egyik eset sem lett hivatalosan öngyilkos merényletként elkönyvelve, ám a szakértők megegyeznek a szándékos műveletben.

Véletlen „leszedés” (shoot down-csak a lelövés nem tetszik) – voltak sajnos olyan esetek is már, amikor az országok katonaságai, véletlenül civil gépeket lőttek le. Egyszer amerikaiak lőttek le egy Iran Air gépet, egyszer pedig oroszok egy Korean Air Lines gépet. Mindkét eset 80-as évekből való, nem hiszem, hogy most ilyesmit elkövetnének, véletlenségből.

Az ügyhöz hozzájön az „ellopott útlevelek” eset, ami szintén mondhatni elég furcsa, és még jobban követeli hogy a szakértők és a laikusok is az utóbbi felsorolt esetekre vonatkoztassanak. Kérdéses még az is, hogy mit jelentett a Vietnam mellett megtalált 2 nagy olajfolt a tengerben, aminek az eredményét még mindig várják. Örülök, hogy más – talán kifejlettebb és kifinomultabb technikával rendelkező – országok is segítenek a keresésben. Kíváncsian várom a híreket, és végre, hogy találjanak valami nyomot a gép hollétére. És persze hihetetlenül sajnálom és imádkozom azokért, akiknek a hozzátartozóik a gépen voltak.

Fehér lámpás a Föld alján

Most már vagy kábé két éve, rendeltem az Amazonról egy könyvet az Antarktiszról. Nem egy múlt béli történet, vagy leírás valamelyik felfedezőről, hanem egy újabb-kori történet, egy nőről, aki megfigyelőnek utazott le a Déli sarkra. Na, de most nem a könyv tartalmát akarom leírni, hanem a kezembe vettem, és visszaolvastam az Antarktiszi érdekességeket, amiket a könyvben aláhúztam. Úgyhogy ez a bejegyzés most néhány offos, és érdekes, ismert, vagy kevésbé ismert antarktiszi tényről fog szólni.

• Scott, amikor visszatért az antarktiszi kunyhójába, megjegyezte, hogy milyen rendetlenséget hagytak Schakleton kollégái, és még az ajtót és az ablakot sem zárták be rendesen.
• Amikor már állomások voltak az Antarktiszon kutatók számára, eleinte nagy pazarlással működtek és hatalmas italfogyasztással. Annó, csak a McMurdo állomáson 30 bár üzemelt.
• A szánhúzó kutyák be vannak tiltva már az Antarktiszon, mert az ürülékük szennyezi az Antarktiszt és nehéz őket etetni is.
• A McMurdora Californiából szállítja egy nagy gép a felszerelést, 26 millió font áruval, még fénymásolót, vagy kávégépet is.
• Eleinte 2 évre elegendő raktározás volt a McMurdon, de már ez lecsökkent 18 hónapra.
• Az 1957-ben épült (az első amerikai) Amudsen-Scott bázis a déli sarkon már legalább 15 méter hó-és jégtakaró alatt van, és csak egy titkos alagúton keresztül lehet elérni.
• 
  
  
• A déli sarkot megjelölő tábla dátummal ellátott, mivel a jég kb. 10 métert tolódik nyugatra évente. Ezért szükséges mindig az új év kezdetén újra jelölni a pontos helyét.
• 1974-ig nők nem maradhattak a téli szezonra az amerikai állomásokon.
• A világot bejárta a hír, és könyvben is megszületett a történet arról az orvosról (Jerri Nielsen), aki mellrákkal kezelte magát egy antarktiszi télen.
• Az űrhajósok fentről, az Antarktiszt egy fehér lámpásnak hívják, ami a Főld alján világít.