Eddig sem akartam Iránba menni, ezután még annyira sem

A Magyar Földrajzi Társaság tegnap este megtartotta az idei év első előadását, Irán tematikában. Amennyire vártam az új előadást, annyira sikerült benne csalódnom.. De komolyan. Ha már én (aki nagyon szeretem ezeket az előadásokat) annyira szenvedtem, hogy 20 perc után azt hittem felállok és elmegyek, akkor az már valami. De erről kicsit később. 

Az előadást Ferencz Márton tartotta, aki szemmel láthatóan meghívott tücsköt-bogarat, mert kivételesen nem hogy ülőhely nem maradt, de állni sem nagyon tudtak már hol az emberek. De legalább kivételesen az átlagéletkort 50 alá nyomta ezzel (általában 50+ J). A fiatalember állítólag földrajz szakot végzett (és Iránban utazásokat vezet talán), de miután végighallgattam ezt az előadást biztos vagyok benne, hogy történelmet is és/vagy kultúrtörténetet is tanult…

Az előadást azzal kezdte, hogy Iránról nem útleírást akar adni, és nem is a politikáról vagy a vallásról beszélne, hanem inkább a turizmusáról. Hmm. Na, hát ez a turizmust ki is élte kb. 10 mondatban… Elmondta, hogy a legfontosabb útvonal Iránban Shiraz-Yazd-Esfaham-Teherán négyese, de mégis a szállodák több mint 50%-a Mashad városában található. Mashad Irán legszentebb városa, ezért járnak oda annyian zarándokolni.  A 4 nagyváros mind 1500 m tengerszint feletti magasságban található, és az éghajlatuk nem annyira szélsőséges, mint pl. a perzsa öböl partján fekvő településeknek.

Itt most próbálom olvasgatni a jegyzeteimet, ami jelen esetben 1,5 oldal (általában ilyen előadásokon 5-6 oldalt szoktam jegyzetelni, gyakran még többet), de nem találok semmi fontosat, amit FÖLDRAJZILAG elmondhatnék ezekről a városokról. Teheránnál megjegyezném, hogy 1979 óta nincs Amerikai nagykövetsége (akkor volt az forradalom, túszejtés). Amikor képeket mutatott az amerikaellenességről a városban kicsit megdöbbentem. Milyen falfirkák vannak, vagy épületek oldalfalán (mint nálunk a reklámtáblák), náluk lefolyó amerikai zászló azzal a szöveggel, hogy le Amerikával, és még valami arab írás… Az előadó elmondta, hogy ez azért már állítólag nem így van, hogy az emberek már kellemetlenül érzik magukat ezektől az írásoktól és képektől. Hát nem tudom. Meg állítólag már amerikai turistákat is látni hébe-hóba. És még egy földrajzos dolog. Teheránról mutatott egy képet, az Elburz hegységgel a háttérben, ami valóban képeslapra való.

Az előadás többi része (kb.85%-a), történelemi és kultúrtörténeti beszámoló volt, ahol – mint már feljebb említettem – majdnem felálltam és eljöttem (mondjuk ki sem tudtam volna menni a sok rokonságtól…). Amennyire nem akart vallásról beszélni, 25 percen keresztül mesélt Mohamedről, síitáktól, szunnitákról ki-hova-merre-meddig.  Az este folyamán a leggyakrabban használt szavak, amiket hallottam: oszlopcsarnok, dombormű, lépcsőzet, dinasztia, Perzsia, hogy csak néhányat említsek. Aztán amikor a városokhoz ért, megmutatott minden mecsetet és elmondta történetüket, sőt még más államokban megegyező korban épült mecseteket is mutatott.. Kössz szépen. Az előadás csúcspontja pedig az Egri csillagokból való felolvasás volt (shoot me now). Csak mert Gárdonyi megemlített valami Husszeint benne. Na jó, biztos nem azért. De itt már olyan szinten nem tudtam lekötni az agyamat, hogy az már borzalom (és felolvasott 1,5 oldalt…).

Hát nagyon negatívvá vált ez a beszámoló, de sajnos 100%-ig így éreztem. Azt azért megjegyezném, hogy ez teljesen szubjektív, csak mert nem bírom a történelmet, lehet másoknak élmény volt ezt hallgatni. A végén még Norbi is megjegyezte „látszik milyen jó előadás volt, mert senki nem állt fel hogy elmenjen” J. Nahát, ez annyira illő, kétértelmű volt, hogy taps. Tudom, hogy nem úgy értette, de én igen. Azért az előadó védelmében legyen szólva, az előadás tényleg nagyon jól fel volt építve, és tényleg sok mindent tudott a helyről, de nem egy földrajzos előadásnak nevezném.

Költőnk és Korea, avagy Karafiáth Orsolya élménybeszámolója Észak-Koreáról

Kedd este Karafiáth Orsolya élménybeszámolót tartott az Észak-Kóreai élményiből, tavaly májusról. Megpróbálom összefoglalni az érdekességeket, amik vagy újbóli megemlítést érdemelnek, vagy számomra is új információk voltak. 

Kezdeném azokkal az információkkal, amik valóban egy turistához jutnak el, élmények inkább, nem tények, és szabályok, ahogyan ezt a Koreai Népköztársaság engedélyezi. Air Koryo járatával érkezett az országba, amint mint később megtudta lehet nem volt a legjobb döntés, mivel nem lehet tudni hol szerzik a gépeiket vagy a kiképzést a pilótáik. Második lehetőség vonat lett volna Pekingből, de az 22 órát utazik. Új szabályok szerint, mobiltelefont már be lehet vinni az országba, de a SIM-kártyát már a repülőtéren elkobozzák. Fényképezni csak azt szabad, amit a kísérők megengednek, de távozás előtt azért a fényképezőgép memóriakártyáját is ellenőrzik. Állítólag ezeken a programokon való részvétel hatalmas önfegyelmet kíván, mert nem szabad nevetni a nagyvezér képe előtt, vagy ha egy katona van a közelben. Ami – annak, aki kicsit is ismeri ÉK-t – annyit jelent, hogy sosem, mert minden sarkon vagy egy kép, vagy egy szobor vagy egy katona virít. Újságot sem szabad kidobni, ez két dolognak is betudható. Egyik, hogy nagyon kevés a papír, a másik, hogy minden újság címlapján a vezér mosolyog, tiszteletlenség lenne kidobni, vagy összegyűrni (mondjuk felmerül a kérdés, hogy akkor mit csinálnak vele?). Az emberek nem is nagyon tudnak hol információkhoz jutni, max, az ilyen kiállított újság bulletinekről közhelyeken. A fővárosban, ahol működő metró van (állítólag), a turistáknak mindössze 2 megállóba szabad lemenniük, azt is csak meghatározott időben. A képekből ítélve nagy fényűzésű megállók ezek, óriási csillárokkal. Egyébként a legmélyebb metró pont Észak-Koreában található 120 méter mélyen. Állítólag a megengedett időpontban tényleg jöttek szerelvények, emberek pedig valóban fel-le szálltak… (itt felmerül megint a kérdés, hogy ez mennyire valós… amikor köztudott, hogy minden amit az ország a turistáknak mutat egy mese, egy szerep…).  A kedvencem a fodrászat és hajviselet szekció volt J. A nőknek 18 féle frizura áll a rendelkezésükre, a férfiaknak 10 féle verzió. Ezek közül választhatnak, és mást nem viselhetnek. 

Szintén információ, amit csak a belépő turisták tudhatnak meg, az az élelmezésükről való adat. Míg ők kaptak azért meleg ételt és kvázi rendes eledelt, már a kísérőik, csak a kiszabott fejadag hideg tésztájukat ehették (nem is volt szabad megkóstolni). Viszont például az ásványvizes palackok, vagy bármi más kínai importáru, hónapokkal lejárt szavatosságúak voltak (mondjuk legalább nem titkolják). Amikor 1-2 nap után rájöttek a kísérők, hogy túl sokat beszélnek magyarul, másnapra kaptak egy magyarul beszélő kísérőt is… Telefonálni nagyon komplikáltan lehetett, csak a fővárosból, útlevél leadás, a hívott személy kiléte. És érdekesmód másnap megkérdezték tőle, mi nem tetszik Észak-Koreában. Tehát a lehallgatás is bizonyítva van. A fővárosban állítólag 3 szálloda van, de a harmadikat még senki sem látta. Vidéken azért előjött a rizspapír a falak helyén, vagy ablak gyanánt verzió is. A tengerpartot nem lehet megközelíteni, duplaszögesdrót áll az útba. Amikor megemlítették/megkérdezték, hogy miért ilyen szomorúak, egyarcőak az emberek, hogy nem örülnek soha? A kísérők azt válaszolták, dehogynem, lesz itt mulatság. És láss csodát, másnap belebotlottak egy csoport munkásba, akik épp táncolgattak, örültek és énekelgettek… Képeket látva megjátszva, szegények.

Juuj, hát annyi mindent írnék, de tényleg ÉK napestig lehetne beszélni. Nem fogom most leírni az életkörülményeiket meg a nagy éhínséget. Mindenkinek ajánlom Barbara Demick könyvét, akit érdekel…  Karafiáth Orsolya vicces volt az előadás közben, főleg azért mert már régen járt ott, és még így is a dolgok felét elfelejtette. Például a kedvencem: „Erről nagyon sokat lehetne beszélni, de nem tudok, mert már elfelejtettem”. Nagyon laza J. Mondjuk igen talán látszott rajta, hogy a legtöbb infó számára a látogatásból van, ő nem olvashatta agyon magát ÉK-ról előtte, vagy extra könyveket (persze nem útikalauzokra gondolok). Néha úgy kiegészítettem volna J. Például amikor szörnyülködve mesélte, hogy nekik 6 napból áll a munkahét, a 7. Napon pedig ki kell menniük önkéntes munkát végezni, például gyomlálni. Na itt jegyezném meg, hogy nemhogy gyomlálni, de füvet kell nyírniuk. Ami nem is lenne olyan nagy gond, ha szegényeknek nem egyszerű ollóval kellene ezt megoldaniuk… Kábé szálanként. Na, de tényleg csak ennyit fűznék hozzá, mert sosem hagyom abba máskülönben J. Egyébként jó volt, semmi rosszat nem mondhatok sem a programról (kivéva az áradó alkohol szagot egy ponton túl…), sem az előadóról. Jó fej volt.

Kapcsolódó írások:

http://repulokutya.blogspot.de/2013/09/beton-es-cseresznyefavirag-eszak-korea.html

Ujgurisztán és a Karakoram Highway

A december elejei, egyben a tavalyi év egyik utolsó (legalábbis nekem) földrajzos előadása egy nagyon érdekes részről szólt – bevallom, számomra eddig ismeretlen – Ujgurisztán területről.

Ujgurisztan Kína, észak-nyugati részén terül el, és talán nagyon nehéz is megfogalmazni mennyire tartozik Kínához. Lehet inkább csak úgy nevezném, hogy Kína által megszállt terület. Talán nem is véletlen volt az előadó megjegyzése, hogy olyan itt, mint Tibetben. Ezen a vidéken magas hegységek, szürtök (magashegységi legelők) találhatók. Itt húzódik a Tian Shan, és ezeken a nehéz hegyes vidéken húzódott a selyemút egyik része is. És itt található a Karakoram Highway – G314 (Kínát és Pakisztánt köti össze, és a világ 9. csodájának is emlegetik).

Source: thevelvetrocket.com

Belső-Ázsiának ezen részén, nincs informálás, ha az ember megpróbálna megkeresni valamit, sehol semmi táblát, jelzést nem talál. Nincsenek vészhívó telefonszámok. De a kínaiak rendületlenül építik az utakat erre a helyre. Miért? Nagyon sok nyersanyagforrás található a területen. Amikor átérünk a kínai részre, ott már fényképezkedni sem szabad. Egy gerilla övezet, ahová nem is nagyon ajánlott jönni. Áthaladás nehézkes, főleg a kínai katonák hozzáállása miatt. Akkor mennek ebédre amikor akarnak, ami akár eltarthat 3 órán keresztül is. Addig az ott várakozók, minden információ hiányában csak reménykedhetnek, hogy még aznap átjutnak. Természetesen a katonák csak kínaiul beszélnek, így még ez sem könnyíti meg ez idelátogató lelkek életét. Ezek a területek annyira elhagyatottak, mégis a kínaiak ilyen 7000 m magasságban építik az „autópályáikat”. Mutattak az előadáson eredeti fényképeket, ahol az óriási építkezési daru, mint egy apró játék, néz ki a hatalmas hegyek között. Annak ellenére, hogy ez a világ egyik legelzártabb területe, térerő is van és kb. 1000 munkás, akik rendületlenül dolgoznak az utakon. A Tigristappancs út építésekor 10 munkás meghalt, amikor rájuk zuhant egy szikla, erre a kínaiak, 30 másikat hoztak helyettük.

Ujgurisztan legjelentősebb városa Kashgar. Rajta is észre lehet venni a folyamatos változást, építkezést. A város eredeti kinézete – ami kis vályogházas, labirintus-szerű házak, járatok hálózata volt – lassan teljesen eltűnik. Egy-egy házat vagy részt már csak emléknek hagynak meg, de állításuk szerint higiéniai okokból nem maradhatnak. Útjain autók nem tudnak járni, amivel egy esetleges mentőautó eljutás problémát sem tudnának megoldani. Hivatalosan a kínaiak támogatják az ujgurokat, de a valóságban talán ez még sincs ennyire így, kamerával figyelik őket. Például ha valaki egy ujgur mecsetbe bemegy, az már biztos nem kaphat kínai vízumot. Ujgurisztán zászlójának rejtegetése bűntény (világoskék csillaggal), nem szabad használni. A kínai hatóságok a hosszú szakállat is a radikalizmusnak ítélik, így itt szóba sem jöhet az ún. „aggszakáll” (vagyis de, csak szakáll nélkül J). Ami szabadabb mint Kína nagy részén az a gyerekvállalás, náluk még nincs limitálva.

Természeti adottságok

Mint ahogy már írtam, ezen a területen a magashegységek dominálnak, ezért az életvitel is ehhez van kialakítva. Nagyon sok a magashegységi legelő, aminek az alsó részén juhok, feljebb (3500m) már jakok legelésznek. Gyakran keresztezik a jakokat szarvasmarhákkal, azok így szelídebbek. Tevéket tartanak a húsáért és a tejért és ezeket a kínaiak felvásárolják, tehát jó pénzforrás is nekik. A lovak pedig havasi gyopárt esznek (ami azért vicces, mert EU-ban védett növény). Az időjárás magashegységi kontinentális, ami az előadó megjegyzése szerint itt annyit jelent, hogy vagy megfagyni lehet vagy megsülni. Köztes átmenet nincsen J.

Ujgurisztán nagyon gazdag nyersanyagokban, a kínaiak ezért is ragaszkodnak annyira hozzá, és próbálják a lehetetlent az útjaikkal a magashegységekben. Ez a terület nagyon gazdag bányákban, vasérc, rézérc és grafit a legjelentősebb. Az utakat délután 3 után lehetetlenség használni, mert sár önti el, akkor érnek le az olvadó gleccser hordalékai (Ehhez kapcsolódott egy példa, hogy hogyan itatják a lovakat a kiszáradt patakból. Hát pont így, hogy mindendélután óramű pontossággal megtelik az olvadástól.). Ezt annyira ki szeretnék használni a kínaiak, hogy legújabban a Pamírból olvadó jéggel akarják táplálni az erőműveiket (a sivatagban!!).

Rosszat megintcsak nem tudok mondani az előadásról (még bizonyos megjegyzések ellenére sem). Nagyon érdekes volt, nem gondolnám, hogy Belső Ázsia, ami földrajzi szempontból engem soha sem vonzott, ilyen érdekes is tud lenni. Mondjuk még most sem vágyok oda, de jó tudni J.

Csipkézett hegyek – A Spitzbergák

Mivel a legutolsó tavaszi előadásukat kihagytam májusban, most már nagyon kiéhezett voltam egy kis földrajzi infóra. Remek témát választott a Magyar Földrajzi Társaság az első őszi előadásukhoz. Gőgös Norbert élménybeszámolóiban pedig egyszerűen nincs hiba.

Ahogy a cím is írja, a Spitzbergák jelentése csipkézett hegyek, de ugyanúgy, ha nem jobban, a Svalbard név alatt is ismerhető. Közel, a 80.°szélességi foknál található szigetcsoportnak 62 ezer km²-éből, 40 ezer védett terület. Jellegzetessége az a földrajzi/meteorológiai anomália, amely lehetővé teszi, az állandó életet, emberi jelenlétet ezen a vidéken. Ez az anomália a Svalbard vagy Spitzbergen áramlatnak köszönhető, ami megengedi ,hogy a térség nyugati fele ne legyen fagyos. Így vált a hely az északi sarkkutatás központjává. „Fővárosa” Longyearbyen, aminek a lakossága 2642 fő, és itt található a Föld legészakibb polgári reptere (állandó napi járatokkal), hivatala, iskolája, egyeteme, üzlete… Jegesmedve lakosságának a száma körülbelül 3000 egyed J.

Leghíresebb északi sarkköri kalandorok Williams Barensz, Horatio Nelson, Adolf Erik Nördenskjörd,  Fridtjof Nansen, John Munro Longyear és Roald Amudsen nevéhez fűződnek valamilyen formában. Külön részletezni őket nem akarom, talán csak a két leghíresebb nevet emelem ki, Nansen-ét és Amudsen-ét (most jöttem rá, hogy én annó nem írtam Nansen Grönlandi útjáról, pedig azt hittem igen). Mindketten emberfeletti képességeket hajtanak végre, annyira képesek voltak alkalmazkodni a sarki körülményekhez és annyira meg tudták szokni ezeket a zord téli közegeket.

Az újkori sarki utazások persze már nem ütköznek akkora akadályokba, mint annakidején a nagy hősök korában.  Ahogy az előadó is megjegyezte az 50-es évekig az volt a kérdés túléled-e az utazást, napjainkban pedig inkább az, hogy meg tudod-e fizetni. Mint említettem, napi norvég járatokkal lehet eljutni a világ ennek a nagyon északi pontjába. A tavaszi hónapokban olyan -10°C-es hőmérséklet uralkodik, télen -30-40°C lehet a maximum. A nagy hidegek miatt a leszálló és felszálló repülőgépeket fagyálló anyaggal borítják.

A jegesmedve veszély miatt a városban cm-re pontosan megvan, szabva meddig mehet az ember fegyver nélkül. Elhagyva a zónát, a fegyver, kötelező. Mindenkinek kell hogy legyen fegyvertartási engedélye, ezt értsd úgy hogy az óvónőnek, vagy a fél évre érkező nemzetközi diáknak. A területnek nincs önkormányzata, sem rendőrsége, ún. sysselmannen-ok a kormányzók, vezetők. Természetesen így a norvég adótörvények sem érvényesek, ami azt eredményezi, hogy érdekes módon (minden logisztikai nehézség ellenére), az áruk olcsóbbak, mint Norvégiában :).

Itt található az UNIS nevű egyetem, ami 200 diáknak ad otthon. Fél éves képzést tölthetnek itt a diákok, akik felének nemzetközinek kell lenni. Tanulmányaik finanszírozása ösztöndíjakból áll, és az általános klímakutatáson kívül, olyan érdekességeket is lehet tanulni, mint az arktiszi fúrótornyok kiépítésének a technikája. Azon kívül, hogy az ide érkező diákoknak is jól kell tudniuk bánni a fegyverrel, megtanulják a vadonban való túlélést is. Ezenfelül alá kell írniuk egy szerződést, miszerint 7 éjszakát kint töltenek a vadonban. Az iskola világ színvonalú arktikus ruha raktárral van ellátva, amit a norvég alap támogat.

Az egyetemen kívül  érdekesség természetesen a világ magtár (vagy nem is tudom minek nevezzem, magbank?) épülete. Ami a legbiztonságosabb, legstrategikusabban épített „bunkere”, ahol a világ növényfajtáinak a magjai pihennek, arra az estre, ha valami globális következmény hatására kihalnának.

Természetesen egyre jobban ível felfelé a turizmus is a vidéken. Július-augusztus hónapok kivételével (sarki nyár), motoros szánok vannak túlsúlyban mindenhol (főleg a benzinkutakon :)). Az ide érkezők is ezzel mehetnek terepre, ha túlélik az első 30 percet. Az ottani vezetők ennyi idő alatt döntik el, kit vihetnek ki a pusztaságba. Megjegyezném, hogy a sysselmannen már tiltaná a motoros szánok használatát is (ugyanis az itteni emisszió kibocsátás 0%), annak ellenére, hogy azért ezek a legmodernebb és legkörnyezetbarátabb darabok. Másik praktikus közlekedési eszköz a kutyaszán. A kutyák, akik alig várják, hogy útnak indulhassanak, és akik direkt erre a célra vannak kitenyésztve, nem azok a barátságos kis kutyuskák (de azért így is szeretjük őket) :).

És ha már állatok, meg kell említenem a rénszarvasokat és a jegesmedvéket. A rénszarvasok (akik nem csordákban, hanem max. 1-2 járnak) valamikor még az Uralból jöttek át erre a vidékre, és azóta kissé „mutálódtak”. Rövidebbek lettek a lábaik, vastag, jegesmedve-szerű bundájuk van, és nem növesztenek télen agancsokat, hogy energiát spóroljanak. Amire – mint később kiderült – nagy szükségük is van. Szegénykéknek minimális lehetőségük van élelemhez jutni a hó alatt, nagyon sokat kell keresgélniük, térdre ereszkedni és hóbányászni. Ez alatt annyi kavicsot és szemcséket esznek meg, hogy az átlagéletkoruk mindössze 11-12 év, mert elkopik a foguk és éhenhalnak :(. Az utóbbi időben ez volt a legszomorúbb történet amit hallottam… A jegesmedvékről pedig annyit, hogyha futnak nem viccelnek, tényleg támadás van. Mivel nincs ellensége, a reakciója mindenre amit meglát „végre eszem” (ezt az előadó pont így mondta) :).  Törvényileg nem szabad bántani a jegesmedvét, csak önvédelem céljából. 500m-nél közelebb meg sem szabad közelíteni őket. Ha baleset történik, jön a sysselmannen és bizonyítás után dönt, hogy jogos volt-e az önvédelem.

A Spitzbergák nyugati partja a melegebb, itt a jégtakaró darabos, nincs állandó jég, a keleti, mindig fagyos partja pedig az utóbbi időben először kezdett ilyenné válni :(. Van itt egy orosz városka is, Barenszburg egy nagy Lenin-fej szoborral. Állítólag az oroszok nem hagyják el a helyet, annak ellenére hogy nem nagyon éri meg nekik fenntartani, ugyanis törvények szerint ha befejezel egy vállalkozást, és 3 évig nem történik semmi, mindent előröl kell kezdeni. Így hosszútávon jobban megéri az oroszoknak, ha maradnak. Egyébként a Spitzbergákok, bárki, bármilyen bizniszt nyithat, megkapja rá az engedélyt.

Elhangzott még sok információ, és ezzel természetesen ösztökélni is próbálják az embereket, hogy vegyenek részt az általuk szervezett utazáson. Akit esetleg érdekel, tényleg ajánlom, hogy őket keresse, mert nagyon jó szervezést és kalauzolást várhatnak. 

Toulouse-Lautrec kiállítás, utolsó pillanatban

Igaz utolsó nap, de végül eljutottam a Toulouse-Lautrec kiállításra a Szépművészetibe. Amióta megtudtam, hogy lesz, készülök rá, csak mert olvastam az életrajzi könyvét (amit a Kossuth kiadó adott ki sorozatban), és úgy gondoltam így látnom kell. Cézanne-ra is elmentem annak idején.

Ami a tömeget illeti, körülbelül pont annyian voltak mint a Cézanne-on. Igaz akkor is kábé az utolsó hétvégén mentem, úgyhogy nem tudom, hogy ez ennek-e a következménye, vagy mert vasárnaponként járok. De ami az emberek mennyiségét illeti, annyian voltak. Ami annyit tesz, hogy nehéz volt közlekedni, sokan torlódtak, főleg a szebb képek előtt és a fontosabb/hosszabb írások körül.

Maguk a képek olyan plakát-szerű, főleg újságokban és ténylegesen plakáton megjelent képek voltak, legtöbb ceruza skicc-nek látszott, kevesebb volt színes. Majdnem mind litográfia volt, amik – mint később kiderült – kőre festett képről keletkeznek. Nem vagyok nagyon művész lélek, mint írtam nem is az volt az elsődleges célom, tényleg csak a könyv miatt mentem, ezért a művészi oldalába nem megyek bele kicsit sem. A litográfiával kiégtem J. Olyan jó 90 perc kell a végignézéshez, ha tényleg mindent látni akar az ember.

Összefoglalva, az volt amire számítottam, nem csalódtam, és még a múzeum shop-ban is nyári vásár volt. Nem túl sok dolog van akcióban, de akit érdekel, az még augusztus végéig megnézheti, addig tart. 

A Manhattan project

A Manhattan project-et, az új nyári sorozat jutatta eszembe (Manhattan címmel), és olyan témának találtam, mi megér egy írást.

A Manhattan project az Egyesült Államok szupertitkos programja volt, aminek a célja az atombomba előállítása volt, a 2. világháború idején. A Manhattan projekt során a semmiből új városokat építettek fel, ami soha nem létezett a térképen, és nem derülhetett ki a létezésük. Nem csak egy helyszínen zajlott, de talán a legjelentősebb központi helyszín Los Alamos volt, Új Mexikóban – Y telep (további titkos helyszínek: Oak Ridge, TN, - X telephely,  Hanford, WA – W telephely, és egyéb más kisebb helyszínek). A telephely vezetője Oppenheimer lett, akit ugye bemutatni nem kell, az atombomba atyjának tartják számon.  Az uránium bomba fedőneve Little boy lett, a plutónium bombáé pedig Fat man.

Természetesen ezekről a helyszínekről senki nem tudhatott, ezért elég elszigetelt területeken építették fel a „városkákat”. Saját boltokkal, iskolával, szórakozási lehetőségekkel, ugyanis a meghívott tudósok nem egy esetben magukkal vitték a családjukat. A Los Alamosiak címe, mindössze annyi volt, hogy P.O.Box 1663. Azoknak a gyerekeknek a születési bizonyítványukban, akik itt születtek, szintén ez a postafiók szerepel, mint születési hely (aztán ha jól emlékszem egy időben túl sok gyerek született, mert az asszonyok unatkoztak otthonJ). Az ide került tudósok, senkinek nem szólhattak hová mentek, és mit csinálnak. A közvetlen családjuk, akik velük költöztek Los Alamosba, szintén nem tudták, mit csinálnak a tudósok a „kerítésen túl”. Levelek és fényképek engedélyezve voltak, de nagyon erősen cenzúrázták őket, nem derülhetett ki a családok lakhelye.

Magába a fizikai lényegébe nem akarok belefolyni, nem az én területem, és nem is az a legérdekesebb része az egésznek. De maga a folyamat, és a szervezés, amit amerika létrehozott, amint fenyegetve érezte magát. És ez évtizedekkel ezelőtt volt. Ilyenkor csak töröm a fejem, hogy vajon a 21. században milyen titkos projektek létezhetnek, és mi mindenre lehetnek képesek.

MH17 esete a Malaysian airlines újabb tragédiája

Már egy ideje megtörtént, de mégsem tudtam rávenni magam hogy írjak róla. Először nem is akartam, nem tudtam volna mit írni az iszonyatos dühtől (és talán még most is ez lesz érezhető). Még csak pár hónapja tűnt el egy maláj utasszállító a semmibe, ami szintén érzékenyen érintett, na de ezt inkább nem is jellemezném milyen érzéseket hozott ki belőlem. Haragot, persze, mint már említettem, és ugyanolyan együttérzést, nem is a halottak iránt – mert nekik már mindegy, legyenek bárhol is – de a családjuk iránt. Megint. El sem tudom képzelni mit érezhetnek. És hogy ennek a gépnek nem kellett volna ilyen végzetet érnie csak olaj a tűzre. Mármint, itt nem egy meghibásodásról volt szó, vagy időjárási következményekről. Itt szimplán emberi mulasztásról, amiért nem tudom mikor fognak az illetékesek felelni, ha egyáltalán fognak. Az már csak még egy kis tejszínhab a tortán, hogy természetesen a becsapódás is a „forradalmi” Donyetsk vidéken történt, amit (tisztelet a kivételnek), paraszt ukránok/oroszok uralnak, ami minden téren megnehezíti a hely biztosítását, és a nyomozás gördülékeny lefolyását. Az ukránok a tragédia után, az emberiesség leghalványabb szikráját sem mutatták, sorról sorra jelentek meg fényképek a helyszínről, ahol kivehető holttestek, vagy testdarabok voltak. Még mindig az eszemben vannak a képkockák (legalább 100 különböző forrásban láttam) az I love Amsterdam trikóval, a Bali és Lombok lonely planet utazási könyvvel, és a kismajommal, ami méghozzá a legkülönbözőbb helyzetekben is előbukkant (egy katona-szerű ember kezében, vagy egy bőröndön csücsülve). Hogyan érezhettek azok a hozzátartozók, akik megismerték a tárgyakat, vagy egy szerettük holttestét… Aztán kábé az első perctől jöttek a hírek a fosztogatásról. Hihetetlen.  

picrure source

Szerintem nem kell senkinek összefoglalnom mi történt július 17-én, aki nem akart róla tudni, szerintem az is előbb-utóbb tudomást szerzett. Így több mint 2 hét távlatában, jelenleg – az akkorihoz képest – eléggé elcsendesültek a dolgok a gép körül. Ami talán pont, hogy aggasztó. Már egy ideje megvan a fekete doboz is, állítólag használható információkkal, és mégis nagy a hallgatás. A holttestek lassan haza kerülnek, ahol (jelen esetben Hollandiában) legalább méltósággal bánnak velük, nem holmi szemeteszsákként mint Ukrajnában. Szakértők is kiutaztak a tragédia helyszínére vizsgálódni, mégsem hallani mire is jutottak… Elgondolkoztató.

És természetesen (miért ne?) felmerülnek a konspiráció elméletek is. Van, ami egész hihető, van, ami teljes vicc. Van, aminek részei akár igazak is lehetnek, és talán nyugodtabban mehetnénk aludni, ha csak abban bíznánk hogy a „kedvesebb” elmélet lehet az igaz. De ezt a témát hagyjuk is, nem akarok terjeszteni vagy igazolni egy-egy teóriát sem, mindenki megtalálhatja máshol ha érdekli.

Rest in peace and prayers to the families.